Az egykoron Torda vármegyéhez tartozó Torockó és Torockószentgyörgy
a Maros jobb oldali mellékvize, a Torockó patak mentén
fekszik, Tordától DNy-ra. Habár földrajzi szempontból
a Maros medencéhez tartoznak, sokkal szorosabban kötődnek
az Aranyos vidékhez, kapcsolat, amit a 13. század vége
óta a Székelykőn emelt vár teremtett meg.
A 13. század végén, amikor Torockó megjelenik az írott
forrásokban az Ákos nemzetségből származó Torockai család
birtokában volt. Torockai Ehellős a legkorábbi ismert
személy, aki itt birtokosként tűnik fel. Ezek az adatok
azonban mindössze a 13. század második felére utalnak,
vagyis a mongol támadás utáni időszakra. A legvalószínűbb,
hogy ezt a földet, ami a szomszédos Aranyos földjéhez
hasonlóan Torda királyi várhoz tartozott, Ákos nb. id.
Ehellős kapta meg a tatárjárást követően, és benépesítése
is ugyanezen család művének tekinthető. Az kétségtelen,
hogy amikor V. István király (1270-1272), esetleg mint
ifjabb király (1257-1270), Aranyos földet a kézdi székelyeknek
adományozta, a Torockai család itt már birtokos volt.
Torockó 1241 előtti történetéről tehát semmi biztosat
nem tudunk. Elképzelhető, hogy létrejötte a környék
fakitermelésével áll kapcsolatban, ami a Maroson lebonyolított
sószállításhoz volt szükséges. Nincs kizárva, hogy a
későbbiekben Torockóra oly jellemző vasércbányászat
is megindult ebben a korszakban. Amint azt Jakó Zsigmond
bebizonyította, a III. András 1291-ben kelt oklevelére
épülő történet miszerint a stájerországi Eisenwurzelből
telepedtek ide bányászok, akik számos kiváltságot kaptak,
tulajdonképpen egy 18. század végi hamisítvány. Ez az
adat mindössze arra jó, hogy megismerjük a torockóiak
18. századi problémáit, amelyek megoldásáért képesek
voltak oklevelet hamisítatni.
A tatárjárást követő szorgos várépítési hullám során
úgy tűnik az Ákos nemzetségnek ide szakadt ága is épített
egy várat a Torockó melletti Székelykőn. 1291-ben ifj.
Torockai Ehellős a várat örökjogú tulajdonának nevezte,
és közös használatra átengedte a kézdi székelyeknek,
amíg azok a szomszédos Aranyos földjén laknak. A feltétel
mögött nyílván az a szándék húzódott, hogy a család
egy esetleges támadás esetén számíthatott a székelyek
részvételére a vár védelmében. Itt nyílván egy olyan
várról van szó, ami nem a család állandó lakhelyéül
szolgált, és ami nagyobb tömegek befogadására is képes
volt. A roppant nehezen megközelíthető vár fekvésénél
fogva is csak menedékvárnak tekinthető. Nehéz lenne
elképzelni, hogy a család mindennapjait egy várban töltötte
az oda felkapaszkodó székelyekkel és egyéb megyebeliekkel.
Mára semmi nem maradt meg belőle, Orbán Balázs viszont
még látta néhány falát, és az egyedüli összefüggő leírás
a romok alaprajzával is tőle származik.
A torockószentgyörgyi várat először 1469-ben említik
az írott források. Ennél viszont jóval korábban épült,
valamikor a 14. században. Hol Torockó, hol Szentgyörgy,
ritkábban Torockószentgyörgy néven szerepel. A Torockó
név használata kihat egyes források helyes értelmezésére,
mivel akár a Székelykőn épült (torockói) várra is lehet
őket vonatkoztatni.
Hagyományosan a már említett ifj. Torockai Ehellőst
tekintik építőjének, aki 1303 és 1321 között több rendben
erdélyi alvajda volt. Vele ki is merült a családban
magasabb hivatalt viselt személyek sora, habár a Torockaiak
a későbbiekben is megmaradtak Erdély egyik tehetősebb
nemesi családjának. 1366-ban például Nagy Lajos királytól
pallosjogot kaptak. Hogy a vár legkorábbi részét képező
tornyot valóban Ehellős építette-e vagy sem, ma már
nem lehet megállapítani. Sokkal valószínűbb, hogy építése
Torockai Elek nevéhez fűződik, amint erről egy 1492-es
oklevél beszámol. A tornyot azért nevezik vár előttinek,
mivel 1492-ben a várnak már egy újabb, egységesebb része
is állt a Várhegy másik oldalán. A Torockaiak családfáját
végigszemlélve valóban találkozunk egy Elekkel aki 1375-ben
halt meg. Más Elek 1492 előtt nem volt a családban.
Ezek szerint a torony valamikor a 14. század közepén
vagy nem sokkal azután épült. A családtörténeti adatok
is arról tanúskodnak, hogy a 14. század közepén, második
felében, a család két ágra szakadt: az egyiket képviselték
István gyermekei, ide tartozott Elek is, a másikat pedig
Ákos gyermekei. Mindketten Ehellős alvajda fiai voltak.
Elképzelhető, hogy ebbe a kontextusba illeszkedik bele
Torockai Elek toronyépítése.
A torony mind a mai napig a vár legépebben megmaradt
része. Tulajdonképpen a lakótornyok klasszikus típusát
képviseli. A négyzetes alaprajzú torony terméskőből
épült, szélessége hozzávetőlegesen 10 m, magassága 20
m. Belső kerülete 5 m2. Bejárata a D-i oldalon található
és az első emeletre nyílik. A torony földszintből és
négy emeletből állt, amit deszkafödémek választottak
el. Kivételt a földszint képezett, ami Orbán Balázs
leírása szerint boltozva volt. Az első szintről a másodikra
egy falba mélyített lépcsőn lehetett feljutni. A többi
szintek közti közlekedést minden bizonnyal létrával
oldották meg. A torony külső falsíkjának tetején megfigyelhető
gerendafészkek egy esetleges védőfolyosó kialakítására
utalhatnak, ami fölé a tető emelkedett. A torony DNy-i
sarkából egy masszív fal indul ki, és a torony közelében
fekvő sziklaszirtig húzódik. Ezáltal biztosították a
Ny-i oldal védelmét, ami tulajdonképpen a Várhegy legkönnyebben
megközelíthető oldala. A várfal a toronytól D-re egy
kis előudvart is határolt és erre tekintett a torony
bejárata. A torony többi oldalát szárazárok vette körül.
A várról a továbbiakban is hallgatnak az írott források.
Először 1459-ben történik rá utalás, amikor Torockai
Ehellős egy Enyeden lakó jobbágyot tartott itt fogva,
aki állítólag a család jobbágyainak szöktetésében segédkezett.
A várat név szerint 1469-ben említi egy forrás. Ez idő
alatt a várat tovább bővítette a család. A vár keleti
oldalán építkeztek, amit 1470-ben újonnan épültnek neveznek.
A vár K-i oldalán található egy sziklaszirten emelkedő
második torony, illetve ehhez D-i irányban egy palotaszárny
csatlakozik. A palotaszárny szabadon álló végét armírozták,
ami világosan elkülöníti ezt a későbbi építkezésektől,
és arra utal, hogy ebben a szakaszban a vár mindössze
a második toronnyal és az új épületszárnnyal egészült
ki. Ezzel megkezdődött a Várhegy D-i oldalának is a
beépítése, annak ellenére, hogy az itt található meredek
sziklás terep nem igazán kedvezett az építkezésnek.
Úgy a torony, mint a palotaszárny nagyon romos állapotban
található, a torony még a 19. században leomlott, mindössze
egyik sarka áll. A palota bejárata az Ny-i oldalon található
és minden bizonnyal a palotán keresztül lehetett megközelíteni
a tornyot.
A család viszont sokáig tudta nyugodtan élvezni a kibővített
várat mivel 1467-ben más erdélyi nemesek mellett ők
is részvettek a Mátyás ellenes lázadásban. Az arisztokrata
résztvevőknek Mátyás megkegyelmezett, javaikat sem kobozta
el. Az ostor inkább a lázadásban résztvevő középnemeseken
csattant, és a Torockaiak is ehhez tartoztak. A lázadásban
a Torockai családnak legalább két tagja vett részt:
László és Ehellős, akik a család külön-külön ágának
voltak a képviselői. 1467 októberében Mátyás ugyan Lászlónak
megbocsátott, Ehellős helyzete viszont függőben maradt.
Ami késett nem múlott, és 1470 januárjában Mátyás király
Torockai Ehellős birtokait Monoszlói Csupor Miklós újonnan
kinevezett erdélyi vajdának adományozta, aki elsősorban
Mátyás moldvai hadjárata során tüntette ki magát. Az
adományozás során azonban a király nem vette figyelembe,
hogy Lászlónak megkegyelmezett, így az elkobzott javak
között László családjának birtokai is szerepeltek. A
család több mint négy évtizeden keresztül pereskedett
az elkobzott vár és a hozzátartozó birtok visszaszerzéséért.
Ezalatt a vár egy részét Monoszlói Csupor Miklós erdélyi
vajda, Bottyini Kis János, Derzsi Péter, Dengelegi Pongrác
János erdélyi vajda és fia Mátyás, Korvin János herceg,
Batthyány Benedek és Iklódi Dési János birtokolták.
Az egyre bonyolódó birtokügyben úgy tűnik a Dózsa György
vezette lázadás hozott megoldást. A lázadás során a
Torockaiak is ide húzódtak vissza jobbágyaik egy részével.
A lázadás leverése után Torockai Ferenc előtt is nyitva
állt a lehetőség, hogy visszaszerezze a család Mátyás
által elkobzott birtokait. Kérésével II. Lajos királyhoz
fordult, és azt állította, hogy a lázadás során a várat
elfoglalták, felgyújtották, a család iratainak egy része
pedig megsemmisült. Hogy ezt alátámassza a helyszínen
okmánytöredékeket és pecséteket is bemutatott. Kevés
a valószínűsége, hogy ezek a töredékek győzték meg a
királyt Torockai Ferenc igazáról, de végül is 1516-ban
megszületett a végleges döntés: Ferenc és gyermekei
visszakapták a várat és a hozzátartozó birtokot. A birtok
ekkor a következő falvakból állt: Torockó mezőváros,
Torockószentgyörgy, Bedelő, Gyertyános, Felsőszolcsva,
Alsószolcsva, Posága, Újfalu, Vidal, Borév.
A Torockaiak tulajdonképpen addig pereskedtek, hogy
mire a várat visszakapták ez a rezidenciaforma elavult
lett. A 15. század folyamán egyre jobban terjedtek a
síkvidéken épült várak és udvarházak, és ez a folyamat
a következő században csak erősödött. Különben a helyzet
kényszere folytán a Torockai család különféle ága már
megépíthette udvarházát Torockószentgyörgyön. A későbbiek
során várat veszély esetén használhatták inkább, mint
amilyen a Dózsa-lázadás is volt. Éppen ezért nem hanyagolták
el, sőt lehetséges, hogy egyes késői építkezések is
erre a korszakra tehetők. Hasonló menedékszerepet töltött
be a vár a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor az osztrákok
ágyúval lőtték és véglegesen elpusztították.
Bibliográfia:
Bujdosó Győző. Periodizációs és rekonstrukciós kísérlet
Torockószentgyörgy (Colţeşti, Románia) várához. Műemlékvédelem
38.2 (1994): 101-108.
Jakó Zsigmond - Valentiny Antal. A torockószentgyörgyi
Thorotzkay család levéltára. Kolozsvár, 1944.
Jakó Zsigmond. A torockói legenda születése és kritikája.
In Írás, könyv, értelmiség. Bukarest, 1977, 62-80.
Kelemen Lajos. Torockószentgyörgy és emlékei. In Művészettörténeti
tanulmányok. 2. köt. Bukarest, 1982, 197-200.
Lupescu Radu. Istoricul cetăţii de la Colţeşti (jud.
Alba) (A torockószentgyörgyi vár története). Acta
Musei Napocensis 32.2 (1996): 489-500.
Orbán Balázs. A Székelyföld leírása. 5. köt.
Pest, 1871, 231-236.
Lupescu Radu
|