Az ún. Martinuzzi-kastély Alvinc északi peremén helyezkedik, a Borberekre vezető úttól balra, kb. 300 méterre a Maroson átvezető hídtól. A kastéllyal átellenben, az út jobb oldalán egy 19. századi udvarházban helyezkedik az általános iskola.

A kastély jelenlegi helyén korábban egy domonkos kolostor létezett, amit valószínűleg a 13. század végén alapítottak. Két évszázados létezés után, a 16. század elején szemmel láthatóan hanyatlani kezdett. A tény, hogy ritkán használták lehetett döntő befolyással, hogy megváltoztatták eredeti rendeltetését. Úgy tűnik Kosári (Kocsárdi) Miklós volt az első, aki adományba kapta a kolostor épületét Szapolyai János királytól. Az adománylevél nem ismert. Tőle kerülhetett Majlát István birtokába, aki nem egészen világos körülmények között ajánlotta fel az uradalmat Radu Paisie havasalföldi fejedelemnek. Minden bizonnyal a havasalföldi fejedelem támogatásában reménykedett cserébe. A részben már módosított kolostort ezután szerezte meg Martinuzzi György váradi püspök.

A kolostor kb. húsz éve nem működött már, amikor Martinuzzi nekilátott az átalakításához. 1551-ben bekövetkezett halálakor a kastély és erődítési rendszere már állt. Gyilkosai perének irataiból kiderül, hogy létezett egy kapuja (Szászsebes irányába) előtte felvonóhíddal, négy tornya, egy fűthető helyisége (casetta) ahol 40 őrkatona volt elszállásolva. Déli árka régtől fogva (ab atntiquo) állt. Egyéb 16. századi forrásokból kiderül, hogy nem csak rezidenciális szerepet betöltő kastély volt, hanem jelentős mértékben erődítették is. Forgács Ferenc egyenesen "arx"-nak nevezi. 1598. februárban Bátori Zsigmond fejedelem innen keltez egy iratot. Tudjuk, hogy az egykori kolostor déli oldalát egy paliszád védte, dél-keleti sarkában pedig egy fatorony állt. Ez lehetett az egyik torony, amelyről Ascanio Centario is megemlékezik.

Martinuzzi meggyilkolása után, viszonylag sok birtokosa volt a kastélynak. Kezdetben még a szász közösség (szász egyetem) is megpróbálta megszerezni. Ők elsősorban Habsburg Ferdinánd támogatásában bíztak. 1553 nyarán a szászsebesi szászok, élükön Georg Keisder királybíróval, erőszakkal foglalták el a kastélyt, remélve, hogy helyzetelőnybe kerülnek Nádasdi Tamással, az újonnan kijelölt birtokossal. Rövid ideig volt a kezükön mivel Bátori András vajda katonái még 1553. júniusban visszafoglalták. Ez utóbbi, mint Majlát Margit férje 1559-ig birtokolta a kastélyt. Később János Zsigmond fejedelem Alvincet Békés Gáspárnak adományozta, aki 1573-ban azonban elvesztette. Őt követték a birtoklásban Bátori István majd Kristóf (1575-1578), Majlát Margit, aki másodszorra Iffjú Jánoshoz ment feleségül, majd kincstári birtok lett (1594-1601 között). 1595-1597 között Aron Vodă moldvai fejedelem és felesége laktak a várban. 1600-ban Teodosie Rudeanu, Mihály vajda tisztviselője tartotta a kezében, aki átmenetileg Erdélyt is elfoglalta. Egy 1607 körül folytatott perből kiderül, hogy a kastélyra különféle adományok címén Enyigi Török Katalin, Jósika István Barcsai András és mások is igényt tartottak.

Az első reneszánsz kastély Bethlen Gábor koráig létezett. Ő azt állította, hogy a kastélyt az alapoktól építette fel, ami részben igaz. A bejárati kapu feletti felirat szerint a kastélyt 1617-ben fejezte be. Ezt az adatot a művészettörténészek már megkérdőjelezték, bebizonyítva, hogy tulajdonképpen egy nagyobb ívű tervről volt szó, amit Bethlen csak részben valósított meg és a 18. század folyamán fejezték be, anélkül, hogy a teljes eredeti terv megvalósult volna. Továbbá a régészeti ásatások tanúsága szerint a régi kolostor egyes részei (a déli szárny, a templom oltára?) 1621-ben még nem voltak elbontva. A régi paliszádot módszeresen elbontották, nem lett elpusztítva.

Az eredeti tervben egy ötszögbe írható épület állt, mindegyik sarkán bástyákkal. Ebből két emeletes szárny épült meg, a saroktornyok és az ezeket összekötő fal, illetve egyéb kisebb jelentőségű építmények. Kívülről a kastélyt vizesárok övezte, amit a Maros vizéből tápláltak. Egy hat pilléren fekvő híd tette lehetővé megközelítését észak felől. A rendelkezésünkre álló adatokból, különösen a régészeti ásatások eredményeiből egyértelműen kiderül, hogy Bethlen Gábor mesterei a 16. századi reneszánsz keretek egy részét kiemelték a régi épületből és az új kastélyba helyezték. A keleti oldalon öt ház sorakozott, ezek közül az egyik Bornemissza Anna konyhája volt. A déli oldalon további hat épület helyezkedett. Az építkezések menetére nézve további részletes adatokat szolgáltatnak a Bethlen Gábor utáni urbáriumok.

1696-ban, amikor már kincstári tulajdonban szerepelt, romos állapotban volt. Keleti falának egy része az árokba omlott. Azóta függetlenül a tulajdonosoktól (Gyulafehérvári Püspökség), vagy használóitól (a helyi önkormányzat), állapota folytonosan romlott. Jelenleg északi szárnya áll még, ez is tetőzet nélkül, a nyugati szárny egy része, a dél-nyugati masszív bástya, a dél-keleti bástya alapfalainak egy része és az észak-keleti várfal töredéke. A kastélyt körülölelő árok szinte teljesen fel van töltődve.


Bibliográfia:

Balogh Jolán. Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Budapest, 1985. 202, 376-377.

B. Nagy Margit. Várak, kastélyok, udvarházak. Ahogy a régiek látták. Bukarest, 1973. 257-259.

Gündisch, Gustav. Winz und die sächschische Nationsuniversität. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 1957.

Rusu, Adrian Andrei. Gotic şi Renaştere la Vinţu de Jos. Gotik und Renaissence im Unter-Winz. Cluj-Napoca-Satu Mare, 1998.