Várasfenes Bihar megye dél-keleti részében fekszik, a Fekete-Körös mellékvize, a Fenes patak mentén. A vár a falutól dél-nyugatra húzódik, 5 kilométeres távolságban, a patak völgyén felfele.

Topográfiai szempontból egy elszigetelt fekvésű erdős magaslaton helyezkedik, ahova szerpentin út vezet fel. A romok egy viszonylag nagykiterjedésű vár létezésére utalnak, amelynek szabálytalan négyzet alaprajza volt. Három (?) koncentrikus szárazárok vette körül, ezek közül az egyik 15 m széles és 8 m mély. A vár belsejében néhány nagyon romos faltöredék maradt meg. Amióta Bunyitai Vince közölte az első és egyetlen alaprajzot, a vár még jobban elpusztult.

Északon, ahol a várfal ékszerűen találkozik, egy masszív kerek (lakó?) torony található (átmérője kb. 13-14 m lehetett). Legkevesebb négy szintből állt. A földszint valószínűleg boltozva volt. Felette két deszkamennyezet nyomát lehet megfigyelni. Az első emeleten (második szint?) úgy tűnik, hogy egy széles ülőfülkés ablak helyezkedett. A 19. századi rajzokon itt egy nagy kőtömbökből kialakított négyszögletes ablakot ábrázoltak.

A déli várfal közepe táján egy kapu (kaputorony?) helyezkedett. Egyik oldala hozzávetőlegesen 7,5 m volt, két sarkán külső támpillérrel. A 19. században még látható volt, a ma álló falakból már nem lehet következtetni korábbi alakjára.

A tizenötéves háború alatt Basta tábornok hosszabb ideig tartózkodott a környéken, 1602-ben Almás várát is megostromolta. A védőknek a vár feladása ellenében szabad elvonulást ígért, viszont a kivonulókat Basta katonái mégis lemészárolták. A vár átmenetileg kincstári tulajdonba került, Csáki Istvánnak alig 1634-ben sikerült visszaszerezni. 1658-ban szenvedte meg a vár az utolsó ostromot: a Kolozsvár felől a Meszes felé haladó tatárok foglalták el, a környék idemenekült lakosságát rabságra fogták, a várat felgyújtották. Többé nem hozták rendbe. A 19. század elején a Csáki család Nagyalmáson udvarház építésébe kezdett, amihez a vár köveit is felhasználták. Mindezen pusztítások és rendszeres bontások következtében a várnak ma már mindössze néhány fala áll.

Egy valamivel tisztábban körvonalazódó építmény falait lehet megfigyelni a várfal dél-keleti sarkában. Külső falsíkját (10 m) a két sarok közelében egy-egy támpillér (lizéna?) tagolja. Az emeleten megfigyelhető két faltörés esetleg két ablak egykori létezésére utalhat.

A dél-nyugati sarokban, a várfal vonala esetleg egy nagyobb méretű, 27 m hosszú, emeletes palotaszárny létezésére utalhat.

A falak különböző vastagsága (az észak-keleti torony 3,5 m; a kaputorony 1,5 m; a dél-keleti torony 1 m és 1,5 m között, a palota 1,5 m) arra utal, hogy több építkezési periódussal lehet számolni. Az építkezésénél a helyben megtalált sziklakövet használták, a keretek faragott kőből készültek (egyeseket újra felhasználtak). A faragott kövek egy része gótikus.

A vár a váradi püspökség birtokában volt. 1291 előtt építették, a bányák, az Erdélybe vezető út és a szomszédos Borsa nemzetség birtokainak közelében. A vár lakóit a püspök szomszédos falvaiból látták el élelemmel (sóval, búzával, liszttel). 1294-ben a Borsák ostromolták meg sikertelenül. Ekkor a várnagy a váradi püspök testvére volt. Az ostromot követően a várról hosszú ideig hallgatnak a források. Legközelebb 1451-ben említik várnagyait, de nevük nem ismert. Feltételezhetjük, hogy a vár a körülötte elterülő nagykiterjedésű püspöki birtok központja volt, hadászati szempontból pedig az egyház alá rendelt kisnemesség teljesített itt katonai szolgálatot. Figyelembe véve egyes építészeti elemek kvalitásos jellegét nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a váradi püspökök nyári rezidenciájaként is szolgált.

A 17. század közepén foglalták el a törökök. Mivel nem volt semmilyen különösebb stratégiai jelentősége, az újkorban betöltött szerepe nem ismert. Többnyire természeti okokból kifolyólag vált rommá. Később az a legenda született róla miszerint IV. Béla alapítása lett volna és ezért Bélavárnak is nevezték.

Bibliográfia:

Kiss Gábor. Erdélyi várak, várkastélyok. Budapest, 1987, 80-81.

Bunyitay Vince. A váradi püspökség története. 2. köt. Nagyvárad, 1883. 309-314.