Az Erdődi vár a Bükk hegységhez tartozó és a Szamos síkságba benyúló, 142 m magas dombon áll, a Homoród patak partján. A domb relatív magassága mintegy 40 m. A dombról belátható az észak felé mintegy 10 km-es távolságba eső Szatmárnémeti, nyugatra az erdős-mocsaras Szamos síkság és Kraszna völgy, délre pedig a szomszédos Szakasz és Béltek település.

A helység a 13. században bukkan fel: 1215-ben főesperesi központ, 1216-ban és 1271-ben ispánt, 1231-ben és 1271-ben erdőt említenek. Ezen adatok alapján egyes kutatók egy Erdődi székhelyű erdő-ispánság létét feltételezik, sőt néhányan a mai vár helyén egy korai földvárat is sejtenek. Az 1984-85-ben végzett régészeti ásatások nem tisztázták megnyugtatóan a kérdést, a legkorábbi leletanyag azonban a 15. sz-ból származik. Az mindenesetre biztos, hogy a helység királyi birtok a 14. század végéig.

A falut a bélteki uradalommal együtt 1392-ben kapja Drág és Balk mármarosi ispán. Leszármazottaik alkotják a Drágffy családot, akik itteni birtokaik alapján Béltekinek kezdik magukat nevezni. Mátyás királytól 1456-ban nyernek jogot várépítésre Erdődön és ezt a várban megőrzött felirat tanúsága szerint 1481-ben kezdi el Drágffy Bertalan (későbbi erdélyi vajda). A felirat ma már nincs meg, de Szirmay Antal, a vármegye monográfusa még látta az 1800-as évek elején. A vár, a körülötte fekvő birtokokkal együtt 1555-ig a Drágffyak birtokában marad, ekkor a család magszakadása miatt, a rokon somlyói Báthori György szerzi meg. Ekkortájt kerül az uradalom és a vár Ferdinánd és Izabella viszályának középpontjába. A terület többször uralkodót cserél és ugyanakkor birtokost is, mígnem 1565-ben a törökök 40 napi ostrom után elfoglalták az egyébként kisebb jelentőségű - inkább várkastélynak tartott - erősséget és lerombolták.

Ez után csaknem 150 évig nincs vár (vagy kastély) Erdődön. A helység több család kezén oszlik meg, mígnem a 17. század második felétől zálogosítások és örökségek révén a birtok a Károlyi család kezén egyesül. A család Erdőd központtal egy kiterjedt uradalmat hoz létre a 18. század elejére. A kastély romjai a legendás Drágffy családhoz kötődtek a birtokosok tudatában, ez késztette Károlyi Sándort, hogy a Rákóczi-szabadságharc után következő békésebb periódusban, 1727-ben, "megújítsa" (inkább gyökeresen és teljesen átépítse) a kastélyt, új lakóhelyet alakítva ki itt magának (ahogyan ez a szándéka és a Drágffyak iránt érzett kegyelete egyik leveléből kiderül). Ezt a felújítást örökítette meg egy másik felirat, amely ugyancsak Szirmay révén őrződött meg.

Károlyi Sándor halála után a kastély nem marad a birtokosok lakóhelye, egyes szárnyait az uradalom céljaira és a tiszttartók lakására használják. Ez magyarázhatja azt, hogy a 19. század második felében már ismét elhagyott és romossá válik a kastély. A kiegyezés időszakának Petőfi kultusza hozza magával az épület (mint Szendrei Júlia lakhelye) újbóli részleges helyreállítását, amikor a délnyugati tornyot építik át romantikus stílusban. Azonban ez sem segített a mindennapi funkció nélkül maradt épületnek: századunk folyamán egyre hangsúlyosabban az enyészet áldozatává vált. Ma már a 19. század végén helyreállított torony és épületszárny is rom.

A ma látható maradványok a Károlyi-féle átépítés illetve a 19. századi helyreállításból származnak. Az épületegyüttest mély szárazárok vágja el a hegygerinctől. A síkság felé eső oldalakon (északon és nyugaton) az árok külső oldalát egy magasított földsánc képezte - csupán az árokból kitermelt földből kialakítva. A nyugati oldal külső földsáncát a mai aszfaltozott út elpusztította, míg az északi részen még áll.

Az épület szabálytalan négyzet alaprajzú (kb. 30 m-es oldalhosszakkal), sarkain egy-egy a falsíkok elé kiugró kerek toronnyal. Ezekből a dél-nyugati (a 19. sz-ban helyreállított) pártázatáig áll, a dél-keleti romosan az első szint magasságáig, míg a többi torony helye (és formája) csak a felszínen megfigyelhető egyenetlenségek alapján következtethető ki. A dél-nyugati tornyot romantikus pártázattal látták el, ablakait román stílusúnak alakították ki. Itt rendeztek be a milleneumi megemlékezések alkalmából egy kápolnát: kegyeleti hely Petőfi Sándor és Szendrei Júlia esküvőjének feltételezett színhelyén.

A dél-keleti torony a korábbi 18. századi állapotot őrizte meg. A csekély megmaradt épületrészen megfigyelt adatok 18. századi metszetek alapján egészíthetőek ki. A kastély három kétszintes szárnyból áll (a negyedik - nyugati - oldalt egy falszakasz zárja le). A déli oldal tornyai háromszintesek barokkos-tornyos sisakkal fedve, amely alatt nyitott szakállszárítók figyelhetőek meg. Az északi oldal tornyai hasonló kialakításúak, de egy szinttel kisebbek. A déli oldalon található kapu fölött egy ötödik kerek-torony áll, amely ugyancsak háromszintes. A bejáratnál egy kisebb négyszögű építmény ugrik a falsík elé. A tornyok díszítését rizalitok és a harmadik szint felett ovális ablakai adják.

A későközépkori kastély-vár épületét tekintve szinte teljesen feltételezésekre vagyunk utalva. A megejtett - egyébkén korlátozott mértékű - régészeti kutatások nem tudták tisztázni a korábbi fázisokat. A Szirmay által megörökített építési felirat szerint Drágffy Bertalan "a falaknak magosságát hatvan singnyire, szélességét harmincra, a tornyok magasságát nyolcvanra, a kapu szélességét négy singnyire" építette. A vár-kastélyt övező árok, a külső falsánccal együtt - a régészeti ásatás tanúsága szerint - azonban már a 16. század elején is létezett (talán éppen már a vár építésétől kezdve). Az épületek alaprajzi elrendezését tekintve pedig, a leginkább kézenfekvő azt feltételezni, hogy a Károlyi féle átépítés a korábbi alaprajzi elrendezést követte. Így ez szabálytalan négyszög alakú lehetett, a sarkokon egy-egy kerek toronnyal.


Bibliográfia:

Balogh Jolán. Erdélyi renaissance. Kolozsvár, 1943. 224-225.

Károlyi László. A nagykárolyi gr. Károlyi család összes jószágainak birtoklástörténete. Budapest. 1911. 58-61.

Maksai Ferenc. A középkori Szatmár megye. Budapest, 1940. 133-134.