Szentbenedek - Mănăstirea (Kolozs megye)

Szentbenedek a Kis-Szamos közelében fekszik, Déstől 4 km-re. A középkorban Belső-Szolnok vármegyéhez tatozott.

A 14-15. században a bálványosi váruradalom része volt, majd a szamosújvári uradalom kialakításával a 16. században ehhez csatolták. 1573-ban Bátori István fejedelem Keresztúri Kristóf kővári főkapitánynak adományozta Szentbenedek birtokot, aki elsősorban hűséges szolgálataival és hadi érdemeivel tűnt ki a korábbi Ferdinánd elleni harcok során. A fejedelem kedvelt főkapitánya ugyanebben az évben címeradományban is részesedett. Később kolozsi főispán lett, majd Mária Krisztierna udvarmestere. 1589-ben Bátori Zsigmond fejedelem erősítette meg az 1593-as birtokadományt Kristóf részére. A kastély bejárata feletti C K monogram és családi címer, illetve az 1593-as évszám arról tanúskodtak, hogy Kristóf építkezésbe kezdett az adományba kapott Szentbenedeken, sőt a kastély egy részét be is fejezte. Ez az ún. ó-kastély, egy tömbszerű emeletes építmény, amely mindvégig megmaradt a kastély legfontosabb szárnyának. A pilaszterekkel díszített félköríves ikerablakok a legszebb faragott emlékei ennek a korszaknak, amelyek szép párhuzamai az alvinci kastélyban találhatók.

1599-ben a kastély Kristóf özvegyének, Körösi Ilonának a tulajdonában szerepel. Lányukat, Keresztúri Katát Kornis Boldizsár vette feleségül, így került a kastély a Kornis család birtokába. A Kornisok azon anyaországi nemesek közé tartóztak, akik a mohácsi csatát követően telepedtek át Erdélybe. A család 1602-től birtokolta a kastélyt egészen a második világháborút követő évekig, a köztudatba is mint Kornis-kastély került az épület. A 17-18. század során a kastélyt több rendben bővítették, illetve a már meg lévő részeket átalakították. Rendszeres kutatás hiányában ezeknek elkülönítésére eddig még nem került sor. A 17. századi építkezésekről nem csak a faragott kövek, hanem az ízlésesen faragott faszerkezetek is tanúskodnak. Ez utóbbiak egyik szép példája volt a Molnár Albert által 1673-ban faragott lépcső oszlopsora, amely az emeletre vezetett. Az 1950-es évekre ez teljesen elpusztult, utolsó darabját a kolozsvári Néprajzi Múzeumba szállították be. Az újkori építkezések utolsó fejezete Kornis Zsigmond gubernátor nevéhez fűződik, aki testvérével együtt 1713-ban grófi címet kapott. Az immár grófi címmel rendelkező és magas méltóságba került főúr részéről nem meglepő az építkezés folytatása, aki ezáltal családi rezidenciáját is összhangba akarta hozni új társadalmi státuszával. Erről a szándékról szemléletesen tanúskodik a kastély főbejáratának a kialakítása, amely a homlokzatán található felirat szerint 1720-ban készült el. A bejárat ünnepélyességét hivatott emelni a kaputorony előtti hidat őrző két unikornis, a Kornis család címerállata. Zsigmond volt az, aki Füzesmikola ortodox templomából erőszakkal elhozta a könnyező Mária-ikont. Az ikonhoz a 18. század elején már számos csoda kapcsolódott, Zsigmondra pedig akkora nyomást gyakorolt az egyház, hogy kénytelen volt átadni az ikont a jezsuitáknak, akik ezt végül kolozsvári templomuk főoltárán helyezték el. Zsigmond viszont az ikon mintájára kőből faragtatott egy domborművet, amit kastélyának kapuja felett helyezett el. A dombormű az erdélyi kora-barokk művészet egyik legszebb alkotása. A 19. században a Kornisok többször is rendbehozták, kijavították az épületet. A kaputorony egyik felirata szerint 1886-ban gróf Kornis Viktor, 1906-ban pedig az ún. Zöld-bástyát (Ny-i tornyot) gróf Kornis Károly hozatta rendbe.

A két világháború között még teljes épségében pompázó kastélyt a legszebben Balogh Jolán írta le röviden, akire úgyszintén nagy hatással volt az épület. A kastély alaprajza valójában középkorias: zárt emeletes tömb, melyhez szabálytalanul csatlakozik jobbról egy négyszögű torony, balról nyolcszögű torony. Ezt az épületet és az előtte elterülő nagyudvart falak övezik két sarokbástyával és az 1720-ban épült kaputoronnyal. Az időbeli távolság ellenére az egész épületkomplexus harmonikus egység volt, mely néhány évtized előtt még elbüvölő szépséggel tárult a szemlélő elé. A épülettömbök változatos formái, a tornyoknak és bástyáknak könnyed, hegyes sisakfedelei élénk kifejező körvonalaikkal sajátos mesehangulatot árasztanak. Megsejtetik, hogy Erdély építészete a kőnek és a fának összhangjából alakult ki.

A már befejezett kastélyról számol be részletesen egy 1784-ben készült leírás. Ebben a kastély épületein túlmenően az egyes terek díszítése is aprólékosan fel van sorolva. A kastély előtt egy palánkkal körülhatárolt előudvar húzódott, benne istállóval, pajtával és egyéb terekkel. Magát a kastélyt szárazárok övezte, hídja az 1720-ban épült kaputoronyhoz vezet. A kaputoronytól jobbra helyezkedik az ún. Szegelet bástya, balra pedig egy nyolcszögletű torony. Hasonló volt a mára már elpusztult két hátsó torony is. Ez utóbbiak mellett különféle gazdasági épületek és egyébb kiszolgáló terek álltak (konyha, sütőház, lakatosház stb.). A kastély legrégibb részét képező ó-kastély a tornyok és védőfalak által határolt belső udvaron fekszik. Pinceszintből, földszintből és két emeletből áll. Nyugati és keleti homlokzatához egy négyzetes, illetve egy hatszögletű torony kapcsolódik. Ebben egykoron óra működött és harangokkal rendelkezett. Az ó-kastély bejárata felett volt látható a mikolai könnyező Madonna másolata, ami a Keresztúri címerrel együtt az utóbbi években lett eltávolítva eredeti helyéről. Az első emeleten volt berendezve az ebédlőpalota (ebben az erdélyi fejedelmek 17. századi képei függtek), az úr háza, az asszony háza (Horgas ház), a hosszú palota (vagy leányasszonyok háza), dajkák háza stb. A második emeleten helyezkedett a kápolna, a királyok palotája (hosszú palota; a falakt díszítő királyábrázolásokról kaphatta nevét, benne oltár és orgona is volt, amit Kornis Zsigmond vásárolt). A kastélyhoz még veteményeskert, gyümölcsöskert, halastó, és háziállatok tartására is alkalmas csűröskert tartozott.

A kastély a két világháború között még teljes épségben állt. A második világháború alatt megrongálódott majd ezt követően, különösen az 1948-ban bekövetkezett államosítás óta vált fokozatosan rommá. Az 1970-es években bizonyos részeit konszolidálták, viszont tartósan nem sikerült a kastélyt megmenteni.


Bibliográfia:

Balogh Jolán. Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Budapest, 1985, 340-343.

Kelemen Lajos. A szentbenedeki kastély és hímes oszlopai. In Kelemen Lajos. Művészettörténeti tanulmányok. 1. köt. Bukarest, 1977, 110-114.

Kiss Gábor. Erdélyi várak, várkastélyok. Budapest, 1987, 265-266.

B. Nagy Margit. Várak, kastélyok, udvarházak. Ahogy a régiek látták. Bukarest, 1973, 259-271, 374-375.


Lupescu Radu